#éjjelálmomban
ott állok megint az iroda ablakánál, bámulok ki a hangos és forgalmas Alkotás útra és nagyon, nagyon nehéz a szívem. Gondolkodom, hogy melyik kellemetlenebb: itt bambulni kifelé vagy megkockáztatni, hogy megfordulok és a kollégák meglátják az arcomat. Arra jutok, hogy maradok még kicsit, itt legalább a felhőket nézegetve elképzelhetem azt a kék eget, ami annyira hiányzik. Az ablaküveg elhomályosodik, mintha hirtelen erős felhőszakadás verte volna, én pedig azt hiszem, megint azt a zavaros vonalat látom, ahol a víz összeér az éggel, pedig csak a szemeim homályosodtak el.
Vissza kell menni a géphez dolgozni.
Erőt veszek magamon, megfordulok, kicsit bele is szédülök, olyan hirtelen. Aztán lassan elkezdtem érezni a párnát a nyakam körül, a matracot a hátam alatt, a takarót a karjaimon. Kinyitom a szemem és nagyot sóhajtok, amitől egy valódi könnycsepp leszalad a szemem sarkából.
Még mindig Isztambulban vagyok, nincs semmi baj.
– Vica –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
