#egyetemiévek Bár szerettem, mégis nagyon vártam, hogy véget érjen. Valószínűleg annyira akartam, hogy tökéletesre sikerüljön, hogy az alatt a négy és fél év alatt szinte teljesen le voltam bénulva. Az elmélyedés öröme helyett a kudarctól való félelem motivált a tanulmányaimban. Semmitől se féltem jobban, mint hogy hülyeséget mondok egy vizsgán vagy nekem sikerül a legrosszabbra egy dolgozatom.
Pedig félelemre nem igazán volt okom, szóbeli vizsgán 1, azaz egy alkalommal buktam meg mindössze, a legeslegutolsó, tényleg legnehezebb vizsgán ráadásul, ott is csak egyetlen benézett tétel miatt (64/4 tételből feleltünk). Mindig azt mondtam, ha eljutok a szóbeli részhez, akkor nem létezik, hogy egy kettest össze ne stand-upolnék magamnak. Volt olyan is, hogy egyesért mentem, de véletlenül sikerült a beugró, a tanár pedig nem hagyta, hogy ne próbáljam meg a vizsgát, amiből így végül összeszedtem egy erős hármast. Azt mondta, csak azért nem ad négyest, mert nem titkoltan egy kurva szót nem tanultam a vizsgára, és az mégis milyen lenne már, ha így négyest adna.
Sajnos a magyar oktatási rendszerben elég könnyen össze lehet keverni a valódi tudást, a dolgok összekapcsolásának és önálló gondolatok felvetésének képességét, az ötösre visszaböfögött memóriatesztekkel. A félelmeimnek köszönhetően én belesimultam a rendszerbe és az utóbbira hajtottam.
Hamarosan viszont újra iskolapadba ülök. Mindennél jobban szeretném, ha a teljesítménykényszerem helyett a tantárgy élvezete vezetne. Remélem, az a pár év hatásszünet és önismeret meghozza a gyümölcsét. Jó szakember leszek.
– Dóri –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
