#egyébállatfajták
A családom és az egyéb állatfajták – avagy miért vegyél a gyerekednek állatot, akkor is, ha te nem vagy állatimádó? Azt szoktam mondani, hogy nagyjából mióta az eszemet tudom, azóta rajongok az állatokért. Egész gyermekkorom alatt egy kezemen meg tudom számolni, hány babám volt, ellenben a plüss állatkákért meg voltam bolondulva. Nagyjából akkortájt fogalmazódott meg bennem, hogy majd egyszer állatorvos szeretnék lenni.
Aztán sajnos az élet úgy hozta, hogy panelba költöztünk, és a szüleim hallani sem akartak a lakásbakutya-dologról. Pedig pontosan tudták, hogy semmi másra nem vágyom az egész világon, mint egy saját kutyára/cicára. Biztos vagyok benne, hogy tudták, mert megszámlálhatatlanul sokszor könyörögtem, mindenféle üzletet ajánlottam cserébe, etológiai kutatásokkal terheltem őket folyamatosan, karácsonyokat, szülinapokat sírtam végig (gimisként…) hogy engem mennyire nem érdekel semelyik ajándék sem, én csak egy kutyát szeretnék.
Az egyik örök érvényű érvük az volt, hogy majd soha nem fogok felkelni reggelenként, hajnalban, hogy megsétáltassam az állatot, és majd nekik kell mindent csinálni. Aztán az egyik osztálytársnőm, aki szintén a lakótelepen lakott, talált egy kutyát és a szülei megengedték, hogy megtartsa. Azon a NYÁRON minden egyes nap hajnali 6-kor keltem, hogy együtt sétáltassunk. Egyrészt egy kicsit mindig azt képzelhettem olyankor, hogy van egy kutyám, másrészt be akartam bizonyítani anyáéknak, hogy fel tudok kelni hajnalban is, mert egy kutyáért bármire hajandó vagyok. Persze, sosem kaptam kutyát.
Hörcsögöm és patkányom volt, de az nem ugyanaz a kategória. Én fésülni, simogatni, sétálni, kirándulni és összebújni akartam a kutyámmal, nem egy terráriumban nézni, ahogy fel-le szaladgál naphosszat. Ez egy ilyen szomorú történet. Mert bár majdnem 30 éves vagyok, még mindig könnyek szöknek a szemembe, ha arra gondolok, mennyire vágytam egy saját kutyára, és mennyire fájt, hogy nem kaphatok.
– Dóri –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
