#csaksegíteniakartam
Néhány éve egy barátom segítséget kért az életminőségének javításában – pontosabban azt hittem, azzal, hogy elpanaszolta, szeretne külföldön dolgozni, kalandokat keresni, nyelvet tanulni, de ő erre képtelen, ezzel arra utalt, segítségre vár. Úgy döntöttem, a kezembe veszem a dolgok alakulását, mert biztos voltam benne, hogy kis segítséggel bárki képes bármire.
Segítettem neki önéletrajzot írni – illetve hosszas eredménytelen noszogatás után végül én magam megírtam az önéletrajzát. Nem baj, végeztem ilyen képzést, szívesen megcsináltam. Megmutattam neki az álláskereső oldalakat – ahol végül én keresgéltem napi fél-egy órákat olyan munkák után, amik tetszhetnének neki. Meséltem neki a külföldi önkéntes programokról, amiken részt vettem, ám ahelyett, hogy ő járt volna utána az aktuális pályázatoknak, én kezdtem el neki linkeket küldözgetni. Biztos az idegen nyelv miatt megy neki nehezebben – gondoltam. Ezért felajánlottam, hogy tanulhatunk együtt angolul, de egy „jó, majd”-on kívül nem történt semmi. Végül azon kaptam magam, hogy én küldözgetem az ő, általam aktualizált önéletrajzát, az általam megfogalmazott kísérőlevéllel, levelezek a potenciális munkaadókkal és szervezem helyette a találkozókat. Itt feladtam. Meg kellett tanulnom, hogy bármennyire szeretnék segíteni, ha tőle nem érkezik akarat és erőfeszítés, akkor teljesen fölösleges az egész. Még akkor is, ha egyébként nagyra értékelte a segítséget és láthatóan sokat jelentett neki a biztatás. Helyette viszont mégsem mehetek el dolgozni. El kellett engednem a kezét és hagyni, hogy elkezdje olyan rosszul érezni magát, hogy tegyen is a változásért. Egy ideig nagyon bántott a dolog, azt gondoltam, önző vagyok és cserben hagyom…
… azóta remek új munkahelye van.
– Dóri –
Gyere, beszélgess velünk! – Kommenteld a posztot Facebookon!
