#világgámegyek

#világgámegyek Minden héten gondolatban #világgámegyek. Elképzelem, hogy nem köt semmi sehová, sem érzelmek, sem munka, sem tárgyak. Elképzelem, hogy bepakolom a kis 44 literes hátizsákot és csak megyek, amíg el nem fáradok. Addig szívom magamba az élményeket, embereket, érzéseket, amíg már-már kibírhatatlan.

világgámegyek - tengerparton egy lány

Akkor kicsordul, ahogy szokott, a szemem sarkán át, végigfolyik az arcomon és landol a pólómon. Vagy ha épp a csillagok alatt fekszem, akkor az alattam lévő törölközőn. Pont, mint két hete, amikor megint világgá mentem. Ilyenkor veszek egy nagy levegőt és hálát adok, hogy mehetek, hogy átélhetek, hogy egészséges vagyok, hogy szerethetek, hogy élhetek. Világgá menni sok-sok érzelemmel jár, mert minden és mindenki, akivel találkozol, nyomot hagy benned.

“Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele…” (Antoine de Saint-Exupéry)

– Vica –

Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!

Nézd meg a többi #világgámegyek írásunkat is!

2017-12-07T21:04:13+00:002017. Sze 06.|Tags: |

#világgámegyek

#világgámegyek Egyszer elköltöztem egy másik európai országba, mert éreztem, hogy valami nem kerek az akkori életemben. Hátrahagytam az egyetemet, egy félig haldokló kapcsolatot, a családomat és a barátaimat. Habár nyelvtudással mentem ki, a gyakorlatban jelentek meg a hiányosságok és az, hogy mennyire alap tennivalók válhatnak bonyolulttá, ha nem beszél az ember egy közös nyelvet sem a másikkal. Aztán vége lett annak az egy évnek.

világgámegyek - Zsuzsi csomagjai a reptéren

Rengeteget fejlődött a személyiségem, jobban tudtam, hogy mi az, amit én szeretnék és mik az én saját értékeim. Az is kiderült, hogy bárhol, bármit meg tudok oldani egyedül, bár előtte sem voltam egy elveszett gyerek. A sok pozitív hozadék gyakran a negatív élményekből adódott: a magány érzete, a kétely, hogy egyáltalán minek csinálom az egészet, a kényelmetlen szituációk és a látszólagos magabiztosságom megingása késztetett arra, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból és a helyzetből. Visszatekintve azt gondolom, hogy megérte, jó volt, fiatal voltam, de még egyszer nem mennék világgá egyedül.

Három hónapja ismét elköltöztem, de most már a férjemmel és a kislányommal. Mindent hátrahagytam: a magyar családom, a barátaim, a karrierem, a könyveim, a tárgyaim. Hárman jöttünk, három bőrönddel (és két cicával) egy másik kontinensre, egy államba, egy városba, ahol jóformán senkit nem ismerünk. Botorságnak tűnik, ugye?

Sokan kérdezték, hogy miért költözünk el, hiszen alapvetően elégedettek voltunk az életünkkel minden téren. Nem kötelezett munka, családi vagy anyagi vészhelyzet sem a változásra. Egyszerűen úgy döntöttünk, hogy most, amíg nem köt egy lakáshitel egy adott helyhez, most kell megpróbálnunk, hogy milyen a családi élet ott, abban az országban, ahol a férjem felnőtt. A lányunk még nem jár oviba, bölcsibe sem, viszonylag kevés ingóságunk volt Magyarországon, így ez a legkiválóbb alkalom, hogy a legkevesebb háborús vesztességgel kezdjünk egy új életet.

Hogy pontosan mit remélünk az új élettől, attól, hogy világgá mentünk, az nem teljesen tiszta és egyértelmű. Körvonalazódik, bár eléggé általánosak ezek a célok. Nyilván boldogok szeretnénk lenni a mindennapjainkban, tisztességes munkával egy átlagos életszínvonalat fenntartani és megadni a lehetőségeink szerinti legtöbb választási lehetőséget a kislányainknak. Meglátjuk, hogy itt sikerül-e majd kialakítani ezt a fajta életet. Talán csak évek múlva fog kiderülni, hogy érdemes volt-e mindent feladni egy pontosan nem körülírható ideáért.

Ami viszont biztos, hogy sokkal könnyebb a mostani költözés, mert hárman vagyunk és nem egyedül kell megküzdeni minden újdonsággal. Lelki és fizikai támaszai vagyunk egymásnak akkor, amikor valamelyikünk éppen visszakívánkozna a régi, budapesti életünkbe, amely talán már inkább felmagasztosult eszményképként él múltbéli emlékeinkben. Mindenesetre, ha sosem próbáljuk meg, sosem tudjuk meg milyen lett volna, ha… Szerencsések vagyunk, mert számunkra legalább a lehetőség megadatott.

– Zsuzsi –

Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!

Nézd meg a többi #világgámegyek írásunkat is!

2017-12-07T21:06:40+00:002017. Sze 05.|Tags: |

#világgámegyek

#világgámegyek Hogy mi (is) kell a világgámenéshez? Paradox módon az (is), hogy biztonságban érezzük magunkat, hogy van egy biztos bázisunk, ahová bármikor hazatérhetünk. A kisbabák születésük után viszonylag hosszú ideig egy közös rendszernek tekintik magukat az anyukájukkal (vagy azzal a személlyel, aki a legtöbbet foglalkozik velük) – no, meg persze esélyük sincs elmozdulni mellőle, hiszen még nem tudnak helyet változtatni.

világgá megyek - Portugália - vilaggamegyek

Ugyanakkor, ahogy telik-múlik az idő, a kisgyermek először felismeri, hogy az anyukája és ő két külön lény, majd ahogy egyre ügyesebben mozog, elkezdi felfedezni a világot maga körül. Ez a kellemesen dinamikus rendszer az, amit kötődésnek hívunk, és ami segít minket a körülöttünk levő világ stresszmentes, aktív megismerésében.

Ahogy az embergyerek fejlődik, ennek a biztonságot adó bázisnak a fizikai határa egyre inkább kitolódik, a bázison csücsülő ún. „elsődleges gondozó” szerepét pedig szépen, lassan kibővítik a barátok, a társ, vagy az önmagunkba vetett hit. Legjobb esetben ezeknek a folyamatosan változó keveréke.

Hogy jön ez ide? Nos, épp néhány hete beszélgettünk erről egy lisszaboni barátnőmmel, és azt találtam neki mondani, hogy én például úgy bírom ki a távolságot az otthonom és a külföldi otthonom között, hogy számomra egészen egyszerűen „megnőtt” a szülővárosom. A fejemben Székesfehérvár és Lisszabon tulajdonképpen egy óriási város, aminek én a két, valószínűleg legtávolabbi pontján lakom. Ezért aztán nem érzek szorongást, mert tudom, hogy még mindig ugyanabban a buborékban lakom, mint a családom és a barátaim. Ezáltal azt hiszem, iskolapéldája vagyok a világgá menés lelki bázisának.

Ahogy végignézek az életemen, olyan szépen-fokozatosan növeltem ezt a buborékot, hogy ez a folyamat egészen eddig a posztig még nekem sem tűnt fel. Még óvodába együtt jártunk anyukámmal, mert dajkanéni volt az oviban, iskolába már egyedül jártam, de persze csak ide a házunk mellé. A gimi már félórányira volt, még az egyetem Budapesten, ahol egy pár évig éltem is. Az első munkahelyem már párszáz kilométerre volt Fehérvártól, majd jött a nagy váltás, és elköltöztem először 2500 kilométernyire, aztán tavaly ebből visszavéve már „csak” 2000 kilométernyire éltem.

És most újra erőt érzek magamban, hogy egy itthon töltött nyártól feltöltődve megint nekivágjak a világnak. Szóval, csak szeretném megköszönni a családomnak és a barátaimnak, hogy itt vannak nekem, a távolból (vagy néha helyben) is vigyáznak rám, és segítenek ezt a buborékot tágítani nekem, aki azt hittem, a félelmeim miatt erre sosem leszek képes. Köszönöm, hogy mindig támaszkodhatok rátok, és a bázisom vagytok. Ez a lehető legjobb buborék, amiben csak élhetek.

– Dóri –

Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!

Nézd meg a többi #világgámegyek írásunkat is!

2017-12-07T21:12:43+00:002017. Sze 04.|Tags: |

#világgámegyek

#világgámegyek Vannak olyan célok az életedben, amiket bármennyire kerülgetsz, csak nem jönnek össze? Nekem is volt egy csomó ilyen. Egy idő után feltűnt, hogy ezeket én nem akarom igazán. Amit eléggé akarok, és ami tényleg fontos, azt megszerzem. Így aztán ezeket az (kudarcokat? rémeket?) előttem lebegő célokat elengedtem.

világgámegyek - idézet a családról

Tegnap az unokatestvérem elvitt a szomszéd országba kosármeccset nézni, és hazafelé beszélgettünk. Gondolkozik a külföldön ő is. (Ki nem?) Elmeséltem neki, hogy volt már nekem csatornadíjjal is kalkuláló, negyedéves időszakokra felosztott költségvetési excelcsodám a külföldre költözéshez. Szóval mondhatjuk, hogy átgondoltam. Jelentkeztem külföldi önkéntesprogramra, utolsóként estem ki. Nagyon szerettem volna bekerülni, és azt hiszem ők is szerettek volna: még hetekkel később is megkeresett a menekültház vezetője, hogy hogy vagyok.

Aztán néhány éve ezt a külföld dolgot elengedtem. Nem azért maradtam itt, amikor mindenki elmegy, mert én vagyok a resztli. Nem is azért, mert én (h)ősmagyar szabadságharcosként ezért az országért adom szívem, vérem – bölcsőm és koporsóm. Nem azért, mert nem beszélek idegen nyelveket, vagy képtelen lennék adaptálódni. És nem azért, mert elégedett vagyok a politikai vezetéssel, az ideológiával, a fejlődési iránnyal – én örök ellenzékben vagyok, döntéseket tudok üdvözölni, nem pártokat vagy személyeket. Egyszerűen nem vonz, hogy máshol éljek. Boldogulok itthon egyenes gerinccel, és találok bőven feladatot, amivel tehetek a közösségért. Néha teli vagyok aggodalommal és kétellyel, mert nagyon sok a baj és a tennivaló, de boldogan tudok felébredni minden reggel az albérletemben. Szeretem a várost, ahol élek, és jó ebben az országban kirándulni is. Imádok utazni, de van hova és jó hazajönni. Megvan a helyem.

Tegnap az unokatestvérem elvitt a szomszéd országba kosármeccset nézni, és hazafelé beszélgettünk. Elhívta anyámat, és jött velünk még egy szív szerinti rokon is. Utóbbival nagyot sétáltunk délután a tóparton. Újra feltöltött a megint-mindig zsigerig ható beszélgetésünk, miközben megismerhettem az új ideiglenes kiskutyáját, aki talán marad is. Rám fért, mert kicsit fáradt voltam: előző éjszaka anyuval és a nagynénéimmel kocsmatúrázni voltunk a hétkerben. Szóval: #világgámegyek és új életet kezdek majd egyszer, ha már nem szeretem így ezt a mostanit.

– Száva –

Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!

Nézd meg a többi #világgámegyek írásunkat is!

2017-12-07T21:10:50+00:002017. Sze 03.|Tags: |