#gimistörténet

#gimistörténet

A sztorik, amiken ezredjére elmesélve is röhögőgörcsöt kapunk, amikről a mai napig nem hisszük el, hogy meg mertünk tenni és persze azok, amiket legszívesebben elfelejtenénk, de sajnos kitörölhetetlenül belénk égtek. A sztorik, amik azzá tettek minket, akik ma vagyunk. Lógás, stikában dohányzás, súlyos berúgások, részeg esemesek, kínos jelenetek, lyukasórában kocsmázás, padra firkálás, füvezés, a szüzességünk elvesztése. Óriási problémák, melyek mára tényleg csak jelentéktelen apróságok. Végül mégis csak igaza lett a szüleinknek.

Gimistörténet szív lightpaint

Zenék, amiket meghallva a mai napig ott vagyunk a Balaton partján, ott vagyunk azon a koncerten, ott sírunk a szobánkban vagy lassúzunk életünk szerelmével abban a házibuliban. A nagy első pillanatok: amikor összehaverkodtál a legjobb barátaiddal, amikor először kaptál egyest valamiből vagy amikor először megpillantottad a nagy Ő-t az iskola udvarán.

Az élettől is itt kaptuk az első igazi pofonokat. A tudás, amit az alma mater adott – és ami legtöbbször nem Pitagorasz-tételben vagy kovalens kötésben mérendő (hiszen azokat a mai napig nem értjük). A jó jegyek, amikért bármire hajlandóak voltunk, és amiket mára teljesen leszarunk. A tanárok, akikre a mai napig hatalmas szeretettel gondolunk, és persze azok a tanárok is, akiknek felnőtt fejjel már nagyon be tudnánk olvasni. A legkülönbözőbb puskázási trükkök, melyeket az egyetemen fejlesztettünk tökélyre. A levél hátrajuttatása, mikor a tanár nem figyelt. Súgás dolgozatíráskor.

Barátságfüzetek, emlékkönyvek, szülinapi bulik. Hétfői énekkarok, keddi diákönkormányzatok, szerdai iskolaújságok, csütörtöki sulirádiók, pénteki röplapda edzések, szombati egy sörtől való berúgások és a vasárnapi józanodások időszaka. Amikor valós dilemma, hogy tornacsukád vagy acélbetkósod legyen-e. Amikor azt sem tudod, mivel tűnj ki még jobban a többiek közül – vagy éppen hogy hogyan tűnj el a leghatékonyabban mások tekintete elől.

A sok tabló közé végre felkerült a miénk is – bár egykor alig hittük, hogy valaha mi is ott leszünk. (Most talán a mi idióta sérónkon röhögnek mások, ahogy mi tettük anno.) A kamasz énünknek pedig legszívesebben üzenetet küldenénk a jövőből, hogy tudja: semmi sem tart örökké. Minden rendben lesz.

– Dóri –

Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!

Nézd meg a többi #gimistörténet írásunkat is!

2017-12-28T10:53:50+00:002017. Júl 12.|Tags: |

#gimistörténet

#gimistörténet

Akkor kezdtem először foglalkozni a lányok és fiúk másképp kezelésével, amikor 15 körül lehettem (szerencse, hogy ilyen későn!) és a barátaimmal minden reggel összejöttünk a folyosón üdvözölni egymást a gimiben. A srácok kezet fogtak, aztán arra jutottunk, hogy a lányok is tegyenek így, egymással és a fiúkkal is.

Gimistörténet kamera kézfogás

Aztán ebből szép lassan átszoktunk az ölelésre. Ahogy a lányok is kezet fogtak, úgy a srácok sem bánták megölelni egymást. Azóta is nyújtom a kezem, amikor a férfiak a velem lévő pasival kezelnek, formális és baráti helyzetekben is. Szeretem a bizalmamat és az együttműködésemet egy határozott kézfogással és a másik szemébe nézéssel kimutatni. Miért is kell nemtől függően máshogy köszönni? Én nem így emlékszem gimiből…

– Vica –

Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!

Nézd meg a többi #gimistörténet írásunkat is!

2017-12-19T19:02:43+00:002017. Júl 11.|Tags: |

#gimistörténet

#gimistörténet

Röpik, tézék, háefek uralták a napokat. Meg versenyek, szakkörök, edzések, alkalmi munkák. Órákon át tartó beszélgetések a semmiről, többoldalas naplóbejegyzések a semmiről. Délutánokon átívelő röhögések egy Pomber maci lerágott karja felett. Mustársárga bakancs, és ha mindenki biztosítótűt hord, akkor én dafke is gémkapcsokkal rakom teli! Padlizsánszínű körömlakk három barátnőmtől ajándékba. A nagybátyám karácsonykor megkérdezte, hogy kalapácsot ejtettem-e a lábujjamra… :O 😀

Gimistörténet torta 18. szülinap

Éjszakába nyúló, péntek esti együtt lógások…elég volt este 10-re hazaérni! 🙂 Az első csók. Az első szerelem. Az első szakítás. Az első terhességpara. A barátaim. Az első házibuli. Az első, igazi, éjszakai koncert.. Aztán persze a sokadik kiközösítés, lenézés, megbántás. Az állandó kívülállás – az egyetemig kellett várni, hogy a saját korosztályommal is hangot találjak. Addig teher, stressz, betegség. Munkamánia, túlhajszoltság, kimerültség, kórház. Persze sok érem, oklevél, dicséret – volt mivel körberakni az anamnézisem. Folyamatos munkakeresés, komoly aggodalom a jövőmért. Féltem. Tudtam, hogy mit akarok csinálni, és azt is, hogy sokat leszek éhes mellette. 🙁 De ekkor volt az első saját szervezésű rendezvényem, fellépésem, egyesületem! Az első saját honlapom. Az első novellám, amivel versenyt nyertem. Belegondoltam most abba a vakációközeli hétbe, amikor minden nap megvártuk egymást, aztán sötétedésig a parkban lógtunk. Röhögtünk, játszottunk, kivittük a magnót, öten egy kiskanállal ettük a legolcsóbb dobozos fagyit, hajtottuk egymást, hippiskedtünk. Ezekben az években tényleg volt minden! Ami végképp elbillenti a mérleg nyelvét, hogy az ebben az időben szerzett barátaim a mai napig ízig-vérig azok. Ma már teljesen más életeket élünk – talán nem is találkoznánk soha. Megérte ez a #gimistörténet! 🙂

– Száva –

Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!

Nézd meg a többi #gimistörténet írásunkat is!

2017-12-19T19:01:22+00:002017. Júl 10.|Tags: |

#gimistörténet

#gimistörténet

Van, akinek a középiskolai évek szép emlékként maradnak meg, és vannak, akik legrosszabb álmaikban sem szeretnék újra átélni azt az időszakot. Én imádtam azokat az éveket, habár visszatekintve, rengeteg kezeletlen problémával küzdöttem. Persze, ki nem? Hiszen a felnőtté válás, a pályaválasztás, a hormonok vihara és a társadalmi beilleszkedés ebben a korban rengeteg kihívást görget a tinédzserek életébe. Mindenki megvívja a maga harcait ebben az időszakban. Én különösen érzékeny voltam, önbizalomhiányos is, emiatt mindenkinek meg szerettem volna felelni. Mindenkinek; a szüleimnek, családomnak, a barátaimnak, az összes tanáromnak és a kitalált, tökéletes személyképemnek is. Amikor valamelyik ezek közül nem sikerült, – és nyilván nem lehet mindennek és mindenkinek megfelelni – akkor azt személyes kudarcnak véltem, és megkérdőjeleztem az egész élet mibenlétét.

 

Visszagondolva, nagyon örültem volna, hogyha valakivel tudok ezekről a nehézségekről beszélni, hogy megértsem, nem én vagyok az egyetlen, aki keresztül megy ehhez hasonló vívódásokon. Nagy feladat az, hogy elhelyezd magad a világban, megértsd, hogy mégis milyen emberré válsz, és hol tartasz ezen az úton. A tizenévesek még nem felnőttek, de már nem is gyerekek. Rengeteg olyan döntést kell hozniuk, ami akár hosszú távon is hatással van a további morális, erkölcsi és szakmai életükre. Sok családban ezekre a döntésekre nem készítik fel a tinédzsereket több oknál fogva. A szülő nem vesz aktívan részt a tizenéves életében, mert nehéz tartani az iramot a tinédzserkori szeszélyességgel. A középiskolásnak nincs egy saját bizalmi köre, ahol a kételyeit meg tudja osztani. Nincs egyértelmű követendő példa, mert gyakran tabunak számító kérdéskörök vetődnek fel ebben az életszakaszban. Emiatt a problémákat inkább a szőnyeg alá rejtik, és/vagy tiltó szabályokkal próbálják az illetékesek kordában tartani az eseményket.

Az elfojtott, ki nem mondott érzések, vívódások az évek során meg nem értettségben és befelé fordulásban, bizalmatlanságban, egyéb lelki traumában testesülhetnek meg. Rosszabb esetben fizikai kihatásai is lehetnek. Ezekről az évekről szól a Netflixen látható 13 Reasons Why című sorozat, mely egy igen mély és nehéz témát dolgoz fel. A tinédzserkori öngyilkossághoz vezető útról szól. Egy olyan lány életét láthatjuk, aki egy teljesen átlagos középosztálybeli életet él. Szerető családja van, nincsenek óriási anyagi gondjai, egészséges és külső szemmel tekintve jó kedélyű.

Ennek ellenére az iskolában tapasztalt kisebb-nagyobb gonoszkodások, a bulizások során átélt negatív élmények, az emberi moralitásba vetett csalódottsága vezet arra az útra, ami hihetetlennek, váratlannak tűnik, ha az ember nem figyel. Barátként, tanárként, családtagként vagy akár csak ismeretlenként is, figyeljünk egymásra, hallgassuk meg a másikat, és legyünk ott és akkor, amikor valaki segítségért jön hozzánk. Nehéz megnyílni, és segítő kézért nyúlni, amikor az ember ilyen törékeny állapotban van. A meghallgatás és a figyelem az, amit a legkönnyebben adhatunk a másiknak és mi talán fel sem fogjuk az igazi súlyát.

– Zsuzsi –

Kép forrása: https://www.theodysseyonline.com/13-reasons-hannah-baker-wasnt-only-victim

Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!

Nézd meg a többi #gimistörténet írásunkat is!

2017-12-28T11:00:19+00:002017. Júl 09.|Tags: |