#előreisbocs

#előreisbocs mert az a helyzet, hogy mindig én maradok magamnak az első. Első, hogy elégedett legyek, hogy boldog legyek, hogy azt csináljam, ami nekem fontos. Első leszek, de nem önző, persze. Sokszor az nekem az első, hogy felhívjam az anyukámat, hogy lógjak a tesómmal, hogy főzzek neked vacsorát vagy bulit szervezzek a barátaimnak.

előreisbocs - sávok

Első lehet nekem, hogy beszélgessek a barátnőmmel vagy egy másik kisfiát ölelgessem épp. Első lehet, hogy a munkám a legmegfelelőbben legyen elvégezve. Mert ezek mind én vagyok, ez mind nekem fontos. Magamnak első lehetek, amikor azt csinálom, amihez éppen a legnagyobb kedvem van, ami hozzá(m)ad, ami feltölt. Néha lehet, hogy első az, hogy ne csináljak épp semmit, hogy a kádban lustálkodjak két órát vagy lenémítsam a telefonom egész napra. Addig, amíg másnak nem ártok, úgy gondolom, hogy bármit megtehetek, bocsi…

– Vica –

Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!

Nézd meg a többi #előreisbocs írásunkat is!

2017-12-21T20:04:56+00:002017. nov 08.|Tags: |

#előreisbocs

#előreisbocs

Meg se számolom, hányszor kérek bocsánatot egy nap – szerencsére vannak emberek, akik azzal foglalkoznak, hogy megszámolják helyettem. Néhány éve készült ugyanis egy érdekes kutatás a témában, amely arra az eredményre jutott, hogy a nők sokkal többször kérnek bocsánatot, mint a férfiak. (https://www.livescience.com/8698-study-reveals-women-apologize.html) A kutatók úgy gondolják, a nők számára egyszerűen alacsonyabb a küszöb, amelyet túllépve a cselekedetüket már tolakodónak/sértőnek vélik, miközben a férfiak szimplán nem érzik annyiszor, hogy a viselkedésükkel bárkinek is ártanának. Ezt támasztotta alá az az eredmény is, hogy mindkét nem elnézést kért, ha valami olyat tett, amiért úgy érezte, bocsánatot kell kérnie.

Nem arról van tehát szó, hogy a férfiakról egyszerűen csak leperegnek a szociális normák és elvárások. Hanem akkor mégis miről? Hogy lehet, hogy ugyanaz a cselekvés az egyik nemben konzekvensen nyomasztóbb érzéseket kelt, mint a másikban? Egy jó pszichológus/etológus elmélázik a gondolaton, hogy vajon ez az eltérés a génjeinkbe van-e kódolva, vagy inkább a kultúránkon keresztül, a neveltetésünk során vesszük fel ezt a viselkedésformát (nature vs. nurture)? Másképpen fogalmazva, a két X kromoszómámnak köszönhetem-e, hogy még azért is bocsánatot kérek, ha engem löknek fel a lépcsőn? Természetesen nem.

Sajnos, mióta a világ a világ, a lányokat arra nevelik (tudatosan, vagy kevésbé tudatosan), hogy húzzák meg magukat, zavarjanak minél kevesebb vizet, legyenek láthatatlanok. Kicsit távolabb szaladva a kutatás témájától, de ugyanez a gondolkodásmód vezet aztán odáig, hogy aki miniszoknyát húz, azt már meg lehet fogdosni, és egyébként is „minek ment oda”, és ha kiabálok, mert egy ismeretlen akaratom ellenére megfogta a fenekem az utcán, akkor én vagyok az, aki „jelenetet rendez”.

Szóval mi a teendő? Ha mától nem kérek bocsánatot semmiért, máris független, emancipált amazon vagyok? Természetesen erre is nem a válasz. A bocsánatkérés maga, de sok más, nők által gyakrabban használt szó is mind ugyanazt indikálja: alacsonyabb önbecsülés, elismerés iránti vágy, konfliktuskerülés, mások vágyainak előtérbe helyezése, általános szégyenérzet… Ezeket nem lehet helyrehozni csupán az által, hogy holnaptól szisztematikusan törlöm a bocsánat kifejezést az emailjeimből – bár kezdésnek kétségtelenül remek 🙂 Kőkemény önismeret, tudatos önbizalomnövelés és akár egymás figyelmeztetése, ha valami olyasmiért kérünk bocsánatot, amiért nem kéne. Szokjunk le közösen a fölösleges bocsánatkérésekről!

Sorry – but not sorry. https://www.youtube.com/watch?v=p73-30lE-XE

– Dóri –

ps: további jó cikkek a témában (ha tovább olvasnál róla): https://www.nytimes.com/2015/06/23/opinion/when-an-apology-is-anything-but.html http://allisonfallon.com/women-apologize/ https://www.youtube.com/watch?v=AElYrl2L8QQ

Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!

Nézd meg a többi #előreisbocs írásunkat is!

2017-12-21T20:30:24+00:002017. nov 07.|Tags: |

#előreisbocs

#előreisbocs

Minden hülyeségért bocsánatot kértem egy ideig. Olyanokért is, amik csak szerintem nem illettek az adott helyzetbe, de rajtam kívül senki nem vette észre. Bocsánatot kértem amiatt is, ha valaki nekem jött és arrébb lökött, mert nem fért el mellettem. Bocsánatot kértem azért is, mert túl sokszor kértem bocsánatot.

előreisbocs - megválaszolatlan e-mailek

Rettenetesen borzasztó ez, hogy a legtöbb szituációban próbáltam – néha még mindig próbálok – olyan pici lenni, amennyire csak lehet és a legkevesebb “kellemetlenséget” okozni a jelenlétemmel. Ez egy olyan komplexus, frusztráció, ami főleg belülről fakad, viszont a neveltetésünk, szocializálódásunk során rengeteg olyan visszajelzést kapunk lányokként, hogy: “Dehát ezt nem így illik!” stb., mely remek táptalajt szolgáltat ezeknek az érzéseknek. Emiatt épül fel egy belső, sokszor talán irreális elvárás önmagunkkal szemben. Ezek alól pedig valahogy feloldozást nyerünk, ha már akár előre is bocsánatot kérünk, megmagyarázzuk önmagunkat, a viselkedésünket. Ezért a felolodozásért még van, hogy a mai napig bocsánatot kérek, de már nem reflexből, hanem tudatosan megfigyelem a helyzetet, vajon tényleg érdemes-e elnézést kérnem, vajon valójában jelent-e ez valamit nekem és a másiknak is, vagy csak megszokásról, üres frázisról van szó.

– Zsuzsi –

ps. Azért mindig bocsánatot kérek, hogyha valakinek az üzenetére hosszabb ideig nem válaszolok, hiszen értékelem azt az időt, amit ő annak az írásába fektetett és szeretnék legalább ugyanolyan színvonalon és mélységekbe menően válaszolni, ehhez pedig idő kell.

Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!

Nézd meg a többi #előreisbocs írásunkat is!

2017-12-21T20:08:00+00:002017. nov 06.|Tags: |

#előreisbocs

#előreisbocs

Ne kérj már folyton bocsánatot, jó? Oké, bocsi! Valahogy összekeveredtek a fogalmak a gyerekkorunktól kezdve: az udvarias és a jó magaviseletű a szubmisszív, alárendelt szinonimája lett. Az alázat, a belátás és a kompromisszumkészség is erény, de a bocsánat nálam kötőszó lett.

Az emberekkel való munkám során önvédelmi technikává vált, ugyanis aki már egyszer bocsánatot kért, azt nehezebb földbe döngölni. Húszon túl jutottam oda, hogy elég a folyamatos bocsánatkérésből, a magam kicsire való összehúzásából. Az elmúlt hónapokban pedig egyre többet jár a fejemben a gondolat, amit egy termékfejlesztő szájából hallottam: ő agresszíven növekszik és terjeszkedik a vállalkozásával.

előreisbocs - lány lábfeje a mólón

A múlt héten néhány napot pedig némileg szorongva töltöttem: mi van, ha önhibámon kívül elveszítem az egyik remek, szeretett megbízásomat? Aztán leesett a tantusz, hogy semmi nincs. Lesz helyette más, hiszen most is többen várnak arra, hogy időm szabaduljon fel, és dolgozhassak nekik, profi vagyok abban, amit csinálok. Nem kell arrogánsnak lenni, de nyugodtan – szó szerint nyugodtan – lehetek határozott, és haladhatok tempósan előre. Ezt is meg kell tanulnom.

Remélem a közeljövőben a magánéletemben a nehéznek vallott természetemmel kapcsolatban is sikerül meglépnem. Tudatosítani kell magamban, hogy ugyan léteznek nálam türelmesebb angyalok 😉 , de nem vagyok elviselhetetlen, nem vagyok hisztérikus, nem vagyok kiállhatatlan! Ráadásul azok a felzaklató, belém nyilalló kis megérzések, amik néha úgy megborítanak és megszorongatnak, azok az esetek nagy többségében jogosak és megalapozottak, csak kevesebb logikus érvelés kíséretében küldi őket az agyam, mint az ésszerű felismeréseket.

Az #előreisbocs nem erény, soha nem is szabadott volna annak lennie. Ha hibázok, ha hibázol, ha hibázunk, azt ráérünk elismerni akkor, ha már elkövettük – addig nincs okunk a tetteinket kisebbíteni.

– Száva –

Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!

Nézd meg a többi #előreisbocs írásunkat is!

2017-12-21T20:07:47+00:002017. nov 05.|Tags: |