#addiktív

#addiktív
Szerencsés vagyok, habár néha azt gondolom, hogy csak tudatos voltam, amíg felnőttem, de inkább a szerencse pártolt mellém.

Középiskolás koromban nagyon érdekeltek az olyan filmek, amelyek a függőségről szóltak. Lehetett az drog-, alkohol-, gyógyszerfüggőség. Néztem a mainstream filmeket és a független, művész filmeket is. Mindig megragadott az egészben az a kettősség, amivel élik a mindennapi életüket a főszereplők. Van a rendes, társadalmilag elfogadott életük és valamelyik szegmensben pedig előbukkan az, hogy ezt a – jobb esetben legalább – kívülről normálisnak tűnő életet csupán valamilyen szer okán tudják fenntartani.

Egy orosz független film, aminek sajnos elfelejtettem már a címét, épp azt dolgozta fel, hogy mi történhetett egy huszonéves lánnyal, aki hirtelen elhunyt. Mivel elköltözött Moszkvába a vidéki kisvárosból, ahol felnőtt, így a régi barátok, a szülei nem tudták követni a mindennapjait. Éppen ezért egy nyomozó segítségével derül ki, hogy a drog miatt veszítette el az életét. Betekintést nyújtott egy olyan életbe, ami elképzelhetetlen volt a hozzá korábban közel állóknak és megmutatta, hogy a függés mennyire rombolóan tud hatni, ha nincs segítség, amibe kapaszkodni lehet.

addiktív tenyér fehér pirulákkal

Éppen emiatt érzem magam szerencsésnek, hogy habár egész tizenéves koromban érdekelt a függőség kérdésköre, szerencsére a saját közeli köreimben senkit nem érintett, aki még életben lenne, ismerném.
Ami pedig részemről a legfontosabb, hogy találtam magamnak egy olyan baráti társaságot, akik nem a drogozás – ivás tengelyen töltötték a tanítás utáni szabadidejüket. Nem az volt a menő, ha szétcsapta valaki magát a pénteki bulin.

És ehhez szerencse kell, mert a társaság nyomása nagy tud lennni, akkor is, ha az a nyomás a saját értékrenddel nem teljesen összeegyeztethető. Viszont mindenki szeretne valahova, valakikhez tartozni. Főleg tizenévesen, amikor még bőven kialakulóban van a személyiség.

– Zsuzsi –

Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!

Nézd meg a többi #addiktív írásunkat is!

2017-12-07T21:16:25+00:002017. aug 30.|Tags: |

#addiktív

#addiktív
A függőség alapvetően, önmagában még nem rossz, csak egy viszonyfajtát jelez. A kóros függőség, ami bekavar a normál életvitelbe, és felülírja az ésszerűséget, a jót.

Ha azt mondom, kóros függőség, akkor már látod magad előtt az injekciót, a gumikötelet, egy sötét sarkot, kócos hajat… holott láthatnád a nagybácsit is, aki nem tud elaludni négy sör nélkül. Egyszer egy fórumon mesélte egy mentős doktornő, hogy még egyetlen háztartásban sem volt probléma, amikor hajnalban kiszállva a beteghez, nyugtatót javasolt. Vényköteles nyugtatót.

Továbbmegyek. Az összes elfogadott vagy épp tiltott szeren való függés csak részben fizikai. Másik részben lelki. A leszokás fontos lépése a mankó biztosítása – ugyanis a függőség valami hiányra válaszolt. Ha a leszokáskor elveszed ezt a “megoldást”, de a hiányt nem oldod meg és nem nyújtasz egy egészséges, átmeneti mankót helyette, akkor nem lesz leszokás. Maximum átszokás, mondjuk láncdohányzásról kényszerevésre.

addiktív magányos szék egy szobában

És akkor megérkeztem. A függőséghez nem kell feltétlenül valami fizikai dolog. Menekülhetünk vagy függhetünk például a szociális kapcsolatainktól is. A társfüggőség az nem az a társaságban könnyen dobált frázis, amit akkor használunk, ha valaki nehezen szakít. (Ugyanúgy, ahogy a depresszió sem szombat esti szomorkodás.)

Kodependencia, társfüggőség. Annyira egybeesik a nőktől sok esetben még mindig elvárt, családot összefogó-mártír szereppel, hogy megfogalmazni is nehéz, hogy micsoda. Úgy nőttünk fel, hogy szinte mindenkinek vannak társfüggő viselkedésmintái, ha a személyiségzavar nem is érinti. Lehet az is társfüggő, aki a munkahelyén és a társasági életében teljesen magabiztos ember – csak a párkapcsolataiban érzi magát egy elviselhetetlen, defektes szürke kisegérnek, akinek meg kell becsülni azt, ami jut. Lehet az is társfüggő, aki látszólag a legkeményebb és a legirányítóbb – de elveszettnek érzi magát, ha nem tarthatja az összes szerette ütőerén az ujját és nem segítheti az életüket, mindig készenlétben, azonnal reagálva. Ugyanis a társfüggőségben elvesznek az én-te határok, és ez ad egy biztonságérzetet. Teljes az összefonódás és az egymásban való feloldódás. (Pont, mint egy romantikus lányregényben, nem?) Nagyon egyszerűen tagadható az egész dolog, hiszen ez így “normális”.

Nem az.

És a társfüggőségről nem lehet úgy leszokni, hogy otthon ülsz a kanapé szélén egyedül és mondogatod magad elé. Egy alkoholista megteheti, hogy nem iszik alkoholt soha többé, de egy társfüggő nem lehet élete végéig magányos. Nem zárkózhatsz el mindenféle szociális kapcsolattól, hiszen az egy másik, káros véglet.

Ha ismerősnek találtad, amit leírtam, akkor elsőként ránts elő egy jó könyvet a négy fal biztonságában, amit nem celeb és sztárújságíró, hanem tapasztalt, hozzáértő szakember írt. (http://pszichologia.com/konyvismertetok/casparus-konyvkiado/toerj-ki-a-tarsfueggsegbl/) Utána már kérhetsz segítséget akár a saját párodtól(!), pszichológustól, ami neked a legjobban működik.

Megtalálhatod a saját hiányodat és segíthetsz magadnak. Szabaddá teheted magadat és a kapcsolataidat. Megtapasztalhatsz egy egészen más típusú teljességet, egy felszabadító elkötelezettséget. Ráadás: a gyerekednek már jobb mintákat adhatsz tovább.

Megéri.

– Száva –

Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!

Nézd meg a többi #addiktív írásunkat is!

2017-12-04T18:10:32+00:002017. aug 29.|Tags: |

#addiktív

#addiktív
Rémesen addiktív dolog elszokni a szartól. Reggel nem ébresztőórára kelni, aztán pedig palacsintát reggelizni. Nyugodtan átolvasni az emailjeimet és a kedvenc magazinjaimat, mielőtt elkezdek azzal foglalkozni, amit épp szeretnék. Gondosan megtervezni az ebédet, elmenni bevásárolni a piacra, aztán összedobni valami finomságot. Evés után sziesztázni egy kicsit. Délután barátokkal találkozni, sétálni menni vagy csak úgy olvasgatni, filmet nézni. Este sütit sütni, ismételten. Lefekvés előtt sokáig beszélgetni, megnézni egy második filmet vagy elalvásig olvasni. Napközben minimálisra redukálni az emberi érintkezések számát és végigolvasni a teljes napi sajtót. Másnap meg elölről kezdeni az egészet.

Aztán mégis elrontjuk. Visszamegyünk a mókuskerékbe, remélt vagy vágyott, vélt vagy valós jövőbeli javakért cserébe. Én legalábbis biztos. Imádom ezt a nyarat, de úgy érzem, nem érdemlem meg. Ijesztő, hogy mennyire élvezek semmit sem csinálni, közben meg azt érzem, hogy egy szimpla naplopó vagyok. Miért érzem azt, hogy áldozat nélkül már nem is igazi a boldogság?

– Dóri –

Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!

Nézd meg a többi #addiktív írásunkat is!

2017-12-04T17:57:48+00:002017. aug 28.|Tags: |

#addiktív

#addiktív
Vica vagyok, 28 éves utazásfüggő.
Bepakolni a hátizsákba, felülni a repülőre/buszra/vonatra és menni, mindig csak ezen jár az eszem. Akkor is, ha éppen ezt csinálom. Ez most hangozhat nagyon romantikusan is, de valójában van azért valami lelkileg fárasztó abban, hogy soha sem kielégítő ott lenni, ahol épp vagyok. Persze pár napig képes vagyok örülni egy lakásnak vagy városnak, az ott lévő embereknek, de utána máris terveznem kell a következő utamat.

addiktiv utazasfüggő lány a reptéren

Nekem a távoli tájak az aranyszarvasom. Kíváncsi vagyok, hogy egyszer találok-e egy helyet, vagy akár egy embert, ahol vagy akinél a lelkem kicsit lecsillapodik. Viszont ha nem történik meg, az sem baj. Élvezem az utazást és most tanulok ebben elmerülni, tanulom elengedni a távozás sürgető érzését.

– Vica –

Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!

Nézd meg a többi #addiktív írásunkat is!

2017-12-04T17:33:00+00:002017. aug 27.|Tags: |