#cikinemciki
Tisztán emlékszem az első pillanatra, amikor egy tanárom azt mondta: „nem tudom”. Növényélettan laboron voltunk, és be volt készítve egy rakás növény, amin mindenféle vizsgálatot kellett végezni. Az egyiket nem sikerült felismernünk, ezért megkérdeztük a tanártól, hogy az a szép színes az mi, mire ő azt mondta, hogy fogalma sincs. Egy pillanatra le is fagytam, hiszen addig azt gondoltam, a professzorok minimum mindenhez értenek és mindent _is_ tudnak.
Az egész kamaszkoromat nagyon-nagyon művelt emberek társaságában töltöttem, azt hiszem, ennek a szerencsés kortárshatásnak köszönhetem, hogy már elég korán a legmenőbb egyetemek és az állatorvosi gondolata kezdett el foglalkoztatni. Borasztóan szerettem volna közéjük tartozni, ha elismernek, ha engem is okosnak tartanak. Ebben az időben alakult ki bennem egyfajta görcsös (már-már beteges) mindent tudni akarás, folyamatos buksisimire óhajtozás és a saját magam mély megvetése, amiért a köztem és a társaim között levő különbségeket nem tudom egyik napról a másikra megugrani. Hosszú évekig gyötörtek ezek a gondolatok.
És akkor jön ez a tanár, ez az atyaúristen, akiről feltételeztem, hogy ő aztán tényleg mindent tud, és azt mondja, hogy „fogalma sincs” mi az a növény, amin éppen dolgozunk.
Felszabadító pillanat volt, bár még évekbe tellett mire valóban megértettem: nem tudni dolgokat nem ciki. Ennek a gondolatnak a magamévá tételében nagyon sokat segített a portugál egyetem, ahol a tanárok a legnagyobb természetességgel használták a nem tudom kifejezést, és ahol a csoporttársaim feszengés nélkül merték megkérni a tanárt, hogy ismételje el, amit mondott, mert nem értik. Az sem ártott, hogy a feladatok, amiket kaptunk, feltételezték, hogy nem vagyunk teljesen tisztában az összes szükséges információval, de ha ott vagyunk és felvettek minket, akkor meg fogjuk tudni oldani. Elmondhatatlanul jó érzés, ha ilyen szintű bizalommal és beléd vetett hittel állnak hozzád.
Felszabadított ez az egy év. Elkezdtem kinyitni a számat, és kiderült, hogy nem csak butaság jön ki rajta. Rájöttem, hogy paradox módon a kutatás mégiscsak egy nekem való szakma, mert ez az a terület, ahol gyakorlatilag a dolgok nem tudása a folyamat legfőbb katalizátora.
Kezdek elengedni egy majd’ 20 éves fixa ideát és kezdem elégnek érezni magam, sőt, időről időre kifejezetten büszke is lehetek magamra. Nyilván bőven van még mit tanulnom, de már képes vagyok erre nem a hiányosságaim, hanem a képességeim bizonyítékaként tekinteni.
– Dóri –
Gyere, beszélgess velünk! – Kommenteld a posztot Facebookon!