#azértvannaka Tudjátok milyen az, amikor az embert elviszik az érzelmei? Amikor nem látsz túl saját magadon, saját szenvedéseden, saját érzéseiden? Sőt olyan az egész élet, mintha minden te ellened dolgozna?
Borzasztó egy ilyen időszakon keresztül menni, de szerencsésen ki lehet belőle zökkenni a barátok segítségével. Emlékszem, olvastam egyszer egy HONY posztban, egy idősebb hölgy beszélt arról, hogy szerinte mennyire fontos tartani a kapcsolatot a régi barátokkal. Ők azok az emberek, akik emlékeztetnek arra, hogy milyen voltál régebben, illetve nem hagyják, hogy elfelejts bizonyos dolgokat, részeket önmagaddal kapcsolatban. Rettentően megfogott ez a bejegyzés. Csak remélni tudom , hogy nyolcvan éves koromban még az összes jelenleg is fontos barátommal tartani fogjuk a kapcsolatot és habár a fizikai találkozások száma megcsappan, de lelki támasznak, egy jó nevetésre vagy egy szemfelnyitó “pofonra” ott leszünk egymásnak.
Igazán szerencsés embernek érzem magam az életem minden területén. A barátaim hatalmas szeletét teszik ki ennek a szerencsének, már középiskolás korom óta. Alapvetően – ahogy S. mondaná: Zsuzsi, olyan népszerű vagy! – társasági embernek érzem magam, nem okoz gondot a barátkozás.
Viszont az elmúlt évek, az új, más élethelyzetek bebizonyították a gyakorlatban, hogy vannak személyek, akik bizonyos életszakaszban melletted állnak, jó barátok, de a következő fejezetnél már nem kísérnek tovább, hanem szépen, lassan eltűnnek. Ők azok, akikről most nem szeretnék beszélni, inkább az egekbe szeretném dicsérni a többieket, akik mellettem maradtak: – őt, aki általános iskolás korunk óta jó barátnőm, és mindig számíthatok rá – őt, aki lelkesen, időt nem sajnálva megszervezte a lánybúcsúbulimat – őt, aki rám szól, ha már túldramatizálom a helyzetet – őt, aki tudja, hogy mikor kell egyedül hagyni, de azt is tudja, mikor kell, hogy ott legyen – őt, aki a vicceivel mindig, mindent boldogabbá varázsol – őt, akinek a legnagyobb szíve van a világon – őt, akit hajnalok hajnalán is fel lehet verni akármiért – őt, akivel a legszuperebbet lehet bulizni – őt, aki megérti és támogatja az éppen aktuális diétámat – őt, aki átérzi és segít kilábalni az egzisztenciális válságomból Ők mind azok, akik egyfajta választott családommá váltak. Ők formálták a nézeteimet – legalább annyira, mint én az övéket -, velük nőttem fel és velük kezdtük el az életet.
Néha láthatatatlan ez a kötődés, de amikor azok a bizonyos érzelmek elvisznek, akkor egy valaki mindig ott van, hogy visszatereljen a valóságba. Nélkülük nem lennék ma az, aki. Köszönöm nektek. Igyekszem valahogy meghálálni.
– Zsuzsi –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!
