#anyamegmondta
Jajj, hát minek tegyek el egy extra pulcsit, hiszen úgysem lesz hideg. – De!
Ugyan, majd később eszem, ha lesz rá időm. – Későbbre már teljesen éhen haltam.
Jó-jó, tudom, hogy magamnak tanulok. – Aztán később kiderült, hogy tényleg.
Olyan jól néz ki ez a cipő télre, nem hiszem, hogy vastagabb kellett volna. – De, mert elég hamar átázott a hótól.
Ez csak pár példa arra, amikor később azt gondoltam, hogy na, anyuék már megint megmondták és már megint igazuk lett. Persze a legtöbbször nem hallgattam se anyura, se apura, hanem csak mentem a saját fejem után. Volt, hogy megbántam, volt, hogy nem. Volt, hogy beismertem otthon, volt, hogy nem. Mindenesetre párszor mondtam a barátaimnak, hogy vajon miért van igazuk az anyukáknak mindig?
Aztán ez az önfejűségem, makacsságom odáig vezetett, hogy egy idő után anyu már nem mondta meg, hogy mit hogyan kéne tenni. Volt, hogy kedvesen tanácsolta, de idővel elmaradt. Persze, ha kérdeztem, szívesen osztotta meg a tapasztalatait. Gondolom nem lehetett könnyű úgy próbálni segíteni, irányt mutatni hogy az esetek nagy részében nem fogadtam meg a tanácsot.
Mindenesetre nagyon vékony a határ a szülői „Ugye, hogy én előre megmondtam.” dorgálás és a „Próbáltam előre jelezni, hogy lehetséges más út is.” megjegyzés között. Talán az a legcélravezetőbb, ha példával mutatjuk a helyes, lehetséges opciókat a gyerekeinknek és reméljük, hogy az életük során emiatt kevés csalódásban lesz részük.
Habár a csalódás, kudarc is építi a személyiséget, így nem hiábavalóak ezek a a tapasztalatok sem. Csak hát szülői szemmel nehéz nézni a gyerek szomorúságát és nehéz végignézni hogy egyedül vívják meg a saját harcaikat.
– Zsuzsi –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!