#addiktív
Szerencsés vagyok, habár néha azt gondolom, hogy csak tudatos voltam, amíg felnőttem, de inkább a szerencse pártolt mellém.
Középiskolás koromban nagyon érdekeltek az olyan filmek, amelyek a függőségről szóltak. Lehetett az drog-, alkohol-, gyógyszerfüggőség. Néztem a mainstream filmeket és a független, művész filmeket is. Mindig megragadott az egészben az a kettősség, amivel élik a mindennapi életüket a főszereplők. Van a rendes, társadalmilag elfogadott életük és valamelyik szegmensben pedig előbukkan az, hogy ezt a – jobb esetben legalább – kívülről normálisnak tűnő életet csupán valamilyen szer okán tudják fenntartani.
Egy orosz független film, aminek sajnos elfelejtettem már a címét, épp azt dolgozta fel, hogy mi történhetett egy huszonéves lánnyal, aki hirtelen elhunyt. Mivel elköltözött Moszkvába a vidéki kisvárosból, ahol felnőtt, így a régi barátok, a szülei nem tudták követni a mindennapjait. Éppen ezért egy nyomozó segítségével derül ki, hogy a drog miatt veszítette el az életét. Betekintést nyújtott egy olyan életbe, ami elképzelhetetlen volt a hozzá korábban közel állóknak és megmutatta, hogy a függés mennyire rombolóan tud hatni, ha nincs segítség, amibe kapaszkodni lehet.
Éppen emiatt érzem magam szerencsésnek, hogy habár egész tizenéves koromban érdekelt a függőség kérdésköre, szerencsére a saját közeli köreimben senkit nem érintett, aki még életben lenne, ismerném.
Ami pedig részemről a legfontosabb, hogy találtam magamnak egy olyan baráti társaságot, akik nem a drogozás – ivás tengelyen töltötték a tanítás utáni szabadidejüket. Nem az volt a menő, ha szétcsapta valaki magát a pénteki bulin.
És ehhez szerencse kell, mert a társaság nyomása nagy tud lennni, akkor is, ha az a nyomás a saját értékrenddel nem teljesen összeegyeztethető. Viszont mindenki szeretne valahova, valakikhez tartozni. Főleg tizenévesen, amikor még bőven kialakulóban van a személyiség.
– Zsuzsi –
Gyere, beszélgess velünk! 🙂 – Kommenteld a posztot Facebookon!