Húszon túl2017-12-28T14:30:16+00:00

A Húszon túl

Zsuzsi vagyok.
Szeretek írni. Mindig is szerettem, mert arra késztet, hogy összeszedjem a gondolataimat egy bizonyos témával kapcsolatban. A Húszon túl számomra egy olyan kis menedék, ahova visszahúzódhatok, elbújhatok az élet többi része elől. A barátaimmal olyan témákat beszélhetünk, vitathatunk meg, amiket egy meleg tea vagy egy hűsítő limonádé fölött is átbeszélnénk, viszont a fizikai távolság miatt erre nincs mindig lehetőségünk.

Sziasztok, Vica vagyok. Ha éppen nem hátizsákkal a vállamon, akkor gondolatban kalandozom. Hol távoli tájakra, hol a lelkem bugyraiba, hol a korosztályomat körülvevő keszekusza világba. A Húszon túl számomra lehetőség, hogy valami szépet alkossak a legjobb barátnőimmel és kapcsolódjak hozzátok, akik hasonló cipőben jártok, mint mi, hogy együtt próbáljuk kitalálni, merre is tartunk és értékelni, honnan is jövünk.

Itt Száva. Megállás nélkül írok, több, mint húsz éve – bennem valahogy így kristályosodnak ki a dolgok. Keresem az egyensúlyt, sokat dolgozom azon, hogy egy harmonikus élet felé haladjak.
Nekem a Húszon túl jelenti azt a virtuális kanapét, ahol a barátnőimmel kidumáljuk az élet fontos dolgait minden héten. Persze az a tény, hogy ez a közösség mára már nem négy fős, nagyon boldoggá tesz.

Sziasztok, Dóri vagyok.
Szeretem a gondolataimat megosztani a világgal és nagyon szeretem, ha az írásaim az olvasókat beszélgetésre, további gondolkodásra sarkallják.
Mélyen hiszek az emberi intelligenciában és az emberek eredendő jóságában. Valahol a lelkem mélyén még mindig egy tornacsukás hippi vagyok  A Húszon túl ezért nekem azt a teret jelenti, ahol a barátnőimmel és veletek együtt, virtuálisan kézen fogva megpróbáljuk egy kicsit jobb hellyé tenni a világot.

2018-08-15

#tréutazás – Vica

#tréutazás Régóta utazom egyedül, de csak párszor fordult elő, hogy igazán tré élményem legyen, mert végül az élmény úgyis inkább összetett, nem pedig pozitív vagy negatív. Például az igazán tré volt, amikor Csehországba mentünk dolgozni Dr. P-vel, és kiderült, hogy a busztársaság honlapján egy icipici ikonból kellett volna rájönnöm, hogy a járat, amire foglaltam, az bizony egy lepukkant, régi busz lesz Prágából, ahol egyikünk lába sem fért be az ülések közötti kijelölt helyre a 7 órányi éjszakai út alatt. Nem így képzelsz el egy üzleti utat, és a kapcsolatépítést a kollégáddal, igaz? 🙂 A másik alkalom a törökországi Gaziantepből stoppolva történt, be kell valljam, a saját hibánkból, francia barátnőmmel. Két külföldi lány bizony ne üljön be két török pasi mögé a kocsiba, mert gyorsan nekiállnak leosztani, hogy ki-kivel fog... Szerencsére beszéltem már annyira törökül, hogy rögtön megértettem a szitut és azonnal kiszálltunk. Erre szoktam mondani, hogy hasznos a helyi nyelvet csak annyira megtanulni, hogy "ne adjanak el", ha hasonlókra vállalkozol. Az utolsó, ami eszembe jut, az szintén egy hosszú, 9 órás buszút volt a kenyai Nairobiból Mombasába. Tömött és európai szemmel középkategóriás busz volt, pedig a lehető legdrágább jegyet vettem, a legjobb cégnél, ami elérhető volt a fővárosban. Iszonyú fülledt meleg [...]

#tréutazás – Száva

#tréutazás Ahogy gondolkodtam az eheti poszton, úgy másztak elő az emlékeim közül a nyálkás, berzenkedős, rossz élmények. Szerencsére nincs sok, de a tanulságot azért levontam belőlük. Az első tré élmények a rossz társasághoz köthetőek. Ha egy hétre össze vagy zárva teljesen más gondolkodású emberekkel, a közös minimum nélkül, az brutális. Kiskamasz koromban voltak ilyen családi nyaralások, ahol még nem volt szavam a társaságot illetően, de nem is maradhattam otthon. A mai napig elönt a pulykaméreg, ha azokra a bosszantó, megalázó, kínos napokra gondolok - azóta mindig csak olyanokkal utazok, akikkel megvan az alapvető figyelem egymás iránt. A másik "hidegkiráz" élmény, amikor rossz sofőr mellett kellett ülnöm. Egyszer egy totálkáros autóból szálltam ki az M0-son az árokban, a vezető felelőtlensége miatt. Máskor pillanatok választottak csak el az ütközéstől, mert a volánnál ülő normális dolognak tartotta szerpentinen 130-cal előzni. Vagy csak az utolsó 200 méteren észrevenni 160-nál, hogy az útsáv éppen elfogy, mellettünk pedig autósorfal. Nem részeg kamaszokról volt szó: mind a két esetben az aktuális párom apukája volt vakmerő. Tizenévesen pedig még nem volt bennem elég erő, hogy rászóljak valakire, akinek évtizedes vezetési rutinja van, vagy egyszerűen kiszálljak az autóból a hegyekben. Hosszabb távon mondjuk találtam megoldást, ilyenkor szóltam, hogy nem akarok [...]

#randompéntek #születésnapodra

#randompéntek #születésnapodra Én szorgalmas, ő eszes. Ő impulzív, én praktikus. Én kőszikla, ő szeretetgombóc. Ő kisfőnök, én vállalkozó. Én precízen, ő okosba'. Ő feltétel nélkül, én feltételekkel. Én vonattal, ő csakis kocsival. Ő otthon, én utazgatva. Én Magyarba', ő Németbe'. Ő barna bőrű, én kék szemű. Ha szükségem van rá, rögtön itt terem. Ha szüksége van rám, mindent eldobok. Isten éltessen, Öcsém! - Vica - Fotó: Wesley Balten - Unsplash Gyere, beszélgess velünk!  – Kommenteld a posztot Facebookon! Nézd meg a többi #randompéntek írásunkat is!

#wewillloseit – Zsuzsi

#wewillloseit Három éven belül két gyereknek volt otthona a testem és emiatt sok változáson is ment keresztül. Az első terhesség utáni időszakból rengeteget tanultam és tudtam, hogy most valóban időt kell adni magamnak, nem szabad siettetni, hogy a szülés előtti formámat visszanyerjem. A siettetés több fizikai problémát okozhat a jövőben, például inkontinencia, extrémebb esetben méhsüllyedést is akár. Ez a fajta hozzáállás sok lelki tehertől kímélt meg a második posztpartum időszakban, mert tapasztalatból tudtam, hogy valóban vissza fogok térni a korábbi súlyomhoz. Szerencsére, ez sikerült is majdnem nyolc hónap alatt. Legalábbis a számok azt mutatják, de persze a testem már sosem lesz olyan mint három évvel ezelőtt és ezzel nincs is semmi baj, de nagy lelki munka ezt elfogadni. Az a tervem, hogy sokkal edzettebb, izmosabb és formásabb legyek, mint a kicsik érkezése előtt voltam. A gyerekek születése megmutatta, hogy a test valóban hihetetlen dolgokra képes, ha tudatosan foglalkozunk vele. Alapvetően az étkezésemmel elégedett vagyok, de sokkal többet és rendszeresen kellene edzenem, hogy valóban elinduljanak a változások. Sok motivációt, lendületet ad az, ahogy a barátnőim foglalkoznak önmagukkal: az egyikük fut, a másikuk rendszeresen jár konditerembe és kitartóan számolja a kalóriákat, a harmadik küzdősportot űz, a negyedik már évek óta zumbázik. Bízom benne, [...]

#wewillloseit – Dóri

#wewillloseit Nem vagyok egy sportember, ezt egészen nyugodtan kijelenthetjük. Fogalmam sincs, mikor veszítettem el a lelkesedésemet a sportolás iránt, mivel gyerekkoromban rendszeresen jártam mozogni, évekig aerobikoztam, utána pedig zöld övig aikidóztam és jártam tollaslabdázni is. Aztán olyan tesitanárhoz kerültem, aki nem értékelte különösebben ezeket a sportokat, és valahogy a kedvem is elment az egésztől. Az osztálytársaimnak is, egyébként. Úristen, hogy mi mennyit csaltunk a tesiórákon 🙂 Amint kitette a tanárnő a lábát a teremből, abbahagytuk a futást, leültünk a röpiháló köré és a földön gurítottuk a labdát, mint az óvodások, lerövidítettük a házköröket, ahol csak tudtuk, vagy csak látványosan szerettünk volna elsőnek kiesni a kidobósból. Nem igazán értékeltük a tesiórákat, ellenben elszórakoztatott minket a saját bénázásunk. Pedig alapvetően itt kéne az egészséges életmódot a diákok mindennapjainak szerves részévé tenni, hogy később maguktól is beiktassanak heti x óra mozgást és maguktól is tudják, milyen élelmiszereket fogyasszanak és melyeket kerüljenek el messzire. Ehelyett azt hiszem, generációk jönnek ki úgy a tesiteremből, hogy soha az életben nem szeretnének többet medicinlabdára meg bordásfalra nézni. És nekünk még nem is volt heti 5 testnevelés óránk… Ennek így mi értelme van? A BME-n volt kötelező, nulla kredites tesi, ahol megszámlálhatatlan sport közül lehetett választani - én röpizni [...]

#wewillloseit – Vica

#wewillloseit Reggel ruhát választva. Metró ablakába nézve. Kávézó asztalához leülve. Ebéd közben. Edzőterem öltözőjében. Klubban táncolva. Szex közben. 13 éves korom óta folyamatosan. Nagyon ritka az az alkalom, hogy nincs a testem, a testalkatom a tudatomban. Összehasonlítok, érzek, megkérdőjelezek. Azon gondolkodom, hogy nem túl vastag-e, löttyedt-e, kibuggyan-e, elég szép-e. Szerethető-e? Egyedül a krav maga edzés, a kedvenc zenéimre táncolás koncerten és az igazán elmélyült munka tudja elfeledtetni velem, hogy túlsúlyos vagyok. Viszont nemrég úgy döntöttem, hogy nem élhetem le az egész életemet úgy, hogy ezen aggódom, így változtatni kezdtem. Nem az étrendemen vagy a mozgás mennyiségén, mert ezekkel alapvetően nincs baj, hanem a gondolkodásomon. Inkább ezeket a kérdéseket teszem fel, amikor eszembe jut a testem: Bírom-e ezt vagy azt a mozgást? Tetszem-e annak, aki nekem is? Egészségesen tart az életmódom? Mennyi energiám van napközben? Hogy alszom éjjel? Dolgozom rajta, hogy ezek legyenek a fittségem fokmérői, ne pedig a ruhaméret vagy mások alakja. A cél, hogy egy nap csak 1-2 alkalommal jusson eszembe a testalkatom, ne pedig óránként. Azért nem egyszerű, hogy őszinte legyek. - Vica - Gyere, beszélgess velünk!  – Kommenteld a posztot Facebookon! Nézd meg a többi #wewillloseit írásunkat is!

#wewillloseit – Száva

#wewillloseit avagy a generációnk állandó fogyókúrája, a saját testképünkkel való folyamatos harc. Néhány hónapja egy fotózáson megláttam a kijelzőn a teljes alakos képemet és megszédültem egy pillanatra. Ez vagyok én? Mikor lettem ekkora? Csak egy előnytelen ruha kellett hozzá és az önképem saját kardjába hanyatlott. Persze, zúzás mozogni és diétázni, a recept egy és örök. De évek óta küzdök és dillemmázok, hogy miként alakítsam úgy az életem, hogy az az életmód hosszú távon is jókedvűen fenntartható legyen. Nem 90 napig akarom kibírni, hanem évekig. Kettőt és könnyebbet, ugye? Ahogy öregszünk, sokunknál egyre jobban szűkül az étrend: ez felfúj, attól puffadok, emezre allergiám van, amarra meg elég nézni és felkaptam fél kilót. Alapvetően szép vagyok, felöltözve és natúran is. Jól is érzem magam a bőrömben, az elmúlt két év rendszeres edzése megerősített, sokat javított az állóképességemen. De. Mégis van bennem elégedetlenség. És ez a nyomás nem a súlyomból adódik, hanem a fejemből. Ráadásul van egy olyan tippem, (bár még nem olvastam a lányok szövegeit,) hogy ugyanez az elégedetlenség meglesz bennük is, bármilyen formában és periódusban vannak épp. Szóval, lányok, egyetemisták, anyukák, dolgozó nők, van egy felvetésem... mit szólnátok hozzá, ha első lépésként ettől az elégedetlenségtől szabadulnánk meg? - Száva - Gyere, beszélgess [...]

#randompéntek #ahalogatósmindenemet

#randompéntek #ahalogatósmindenemet Hazaértem, végre kezdek beleszokni az itthoni kerékvágásba, töltöm a jól megérdemelt nyári vakációmat - azt hiszem, utóbbiba talán túlságosan is belejöttem. Az első napjaim, sőt az első 1-2 hét is tök tevékenyen telt, mentem mindenfele, haladtam a feladataimmal, tele voltam (és vagyok is) tervekkel. Aztán egyszer csak beleütköztem egy akadályba, és ez a sodró lendület elült. Esténként rendszeresen azon kapom magam, hogy már megint lement a nap és én egész nap csak lógtam: egyre csak halogattam a teendőket, megint nem olvastam el a cikket, amit akartam, nem írtam meg a posztot, amit kellett volna, nem dolgoztam előre, mint ahogy terveztem. A hangulatom és a motivációm is fel-le ingadozik, lassan követhetetlen tempóban. Fent és lent vagyok naponta háromszor, és mire megjönne a harci kedv, már huss, tova is illant. Azt mondják, a halogatás mögött mindig valamiféle negatív hiedelem, önértékelési gubanc húzódik. Én most azt hiszem, deep down attól félek, hogy eredménytelen lesz az egész. Mindent akarok és azt tegnapra, pedig a dolgok nem így működnek. Jó munkához idő kell, a jó eredményekhez meg még több. Ezt feltétlenül tudatosítanom kell magamban. Csak hát annyi tétel van azon a fránya bakancslistán, annyi mindenen szeretnék változtatni a mostani élethelyzetemhez képest, és mindezekre olyan [...]

Load More Posts